Így szabadulj meg a bűntudattól 4 lépésben!

Meg kell szabadulnunk az önbírálat ártó gondolataitól!

Ne ócsároljuk önmagunkat és ne gondoljunk semmit, ami elmarasztaló ránk nézve! Ha másoknak sem engedjük és kikérjük magunknak az illetlen jelzőket, akkor önmagunknak miért engednénk meg?

Ne kívánjunk magunknak olyasmit, amit nem kívánunk őszintén! Nem akarhatjuk, hogy szakadjon ránk az ég!

Ne engedjük, hogy mások szavai fokozzák kisebbrendűségi érzésünket és bűntudatunkat! Ha valaki bírálóan szól hozzánk, kérjük meg kulturáltan, hogy hagyja abba! Ha nem utasítjuk el ezeket a negatív támadásokat, lassan beszivárog a tudatalattinkba és idővel tényként fogjuk kezelni, ami önképünk csorbulásához vezet.

Ne hibáztassunk másokat a problémáinkért!

Vállajuk a felelősséget a tetteinkért! Mások bírálása csupán a saját önbecsülésünk gyengítéséhez vezet, ezért tanuljuk meg azt mondani és elfogadni: „Senki nem bűnös. Saját érzéseimért én vállalok felelősséget!”

Védjük magunkat a bűntudatkeltő emberektől!

Soha ne engedjünk az ilyen manipulációknak! Ezen a dombon csak lefelé vezet az út: ha egyszer hagyjuk magunkat a bűntudat szélére sodorni, legközelebb másoknak még könnyebben fog menni. A bűntudatkeltés nem más, mint egy uralkodási szándék felettünk. Két módszert alkalmazhatunk ennek kivédésére:

• A hallgatás: a legegyszerűbb módszer, amely hatékonyan szereli le a másik felet. A tánchoz két ember kell: ha nem válaszolunk, és nem engedjük magunkba a támadás ártó ingereit, akkor véget is ér az előadás. Ne válaszoljunk, ne védekezzünk, de legfőképpen ne kérjünk bocsánatot! Nincs miért.
• Bűntudatkeltés a bűntudatkeltés ellen: „Te most bűntudatot akarsz kelteni bennem?” Legyünk kedvesek, de meglepettek és érdeklődőek, mintha számunkra is meglepő lenne a másik támadása. A kérdésre mindenki nemmel válaszol és a folyamat ezzel le is zárul.

Ne vesézzük ki mások hibáit!

Ne vegyünk részt azokban a beszélgetésekben, amelyek mások lejáratására és rossz fényben való feltüntetésére irányulnak, mert minden ilyen beszélgetés beivódik a tudatalattinkba. Olyan ez, mint éveken keresztül dolgozni egy vegyi üzemben védőfelszerelés nélkül: lassan és alattomosan árt. Ezért viszonyuljunk mindenkihez úgy, mintha jelen lenne, és eszerint beszéljünk róla!